Nagyon izgalmasnak találom azt is, ahogy Löwen a rák beteg személyiségét leírja. Szerinte az érintett személyek belül mélyen, gyerekkoruktól fogva áldozatoknak érzik magukat. Kívülről semmi sem látszik mindebből, leszámítva a fáradtságos, elismerésért vívott küzdelmüket. Igyekeznek jól viselkedni, mindent a lehető leghelyesebb tenni. Arról ír, hogy ő még nem találkozott olyan rákbeteggel, aki közönséges, keményfejű, vagy lázadó karaktervonásokkal rendelkezett volna. Betegségükhöz való viszonyulásban is megmutatkozik az, hogy mindig “jók” akarnak lenni. Majdnem mindegyikük azt teszi, amit az orvos mond. Szükségük van egyfajta autoritásra, leginkább azért, mert nem érzékelik igazán, hogy mi az igazán JÓ a számukra.

Löwen szerint az Én legfontosabb feladata a rák betegek felfogásában: A látszat és a felszín megtartása.

Márpedig az erre való törekvés rengeteg energiát vonal el a szervezettől. A rákbetegek akaratból élnek, mivel a meghalás vágya bennük mélyen, a reménytelenség és kétségbeesés érzéséhez kapcsolódik. Nem õk az egyedüliek, akik reményvesztettek és kétségbeesettek, de ők tagadják ezt.

Itt érhetjük tetten azt, hogy miért van olyan kevés rákbeteg a skizofrének és általában az elmebetegek között. Ők elveszítették a kapcsolatot a realitással, tehát nem is törekednek arra, hogy megőrizzék a valóság látszatát. Ezért a skizofréneknél ritkán alakul ki olyan kimerülési állapot, mely szövet szintű károsodáshoz vezetne. Ritka, hogy skizofrének rákban, infarktusban, vagy más stressz okozta betegségek következtében halnának meg.

Ha ok-okozat szempontból vizsgáljuk, akkor a szívinfarktus és a rák között, nem sok lényegi különbség van.. Talán az egy másik kérdés, hogy a károsodás, és a rombolás milyen utat választ magának. Lehet, hogy valaki megtanulta, hogyan tartsa karban a szívét, de mivel az alapproblémát nem oldotta meg, feltör valahol máshol.